Évmilliókon keresztül nem volt iskola, de a gyermeknek meg kellett szerezni az élethez való készségeket. A modern pedagógia észrevette, hogy a gyermek utánzáson keresztül tanul. De mit is jelent ezt? Tényleg utánzás ez, vagy valami más? Ez a könyvrészlet, mely egy tanári élmény köré épül, jól megvilágítja ezt:
„Az utánzási képesség, amely a gyerekeknek egészen a fogváltásig a lételeme, csak lassan tűnik el; az első iskolás években még elég hatékony ahhoz, hogy a gyerek az idegen nyelv kiejtését ugyanolyan finomsággal és könnyedséggel tanulja meg, mint korábban anyanyelvének a kiejtését” – állította 1925-ben az első Waldorf-iskola meglátogatásra kirendelt állami tanácsos. A ritmikus munka, a beszéd, a játék és az éneklés a kisiskolás években nagyobb jelentőséget kap, mint az absztrakt dolgok (például a nyelvtan vagy az írás). Ezért még az intellektuálisan közepes vagy gyenge gyerekek is részt tudnak venni az órán, és bele tudják élni magukat az idegen nyelvbe.
Ha pontosak akarunk lenni: nem is utánzásról van itt szó, hanem arról, hogy a gyerek együtt énekel és mozdul a tanárral. Ha utánozni akarok valakit, előbb meg kell várnom, hogy befejezze a mozdulatsort, és akkor jó esetben utánozni tudom. Bevallom, az első évben a különbséget én is csak elméletileg értettem, és csak később (tulajdonképpen a harmadik évben!) csodálkoztam rá arra, és láttam meg egyértelműen, hogy néhány gyerek elsőre „tud” velem énekelni és verset mondani, mozogni. Magyarán a gyerekek a másodperc töredéke alatt képesek „utánozni” egy felnőtt (belső!) hangszerveinek a mozgását is, már az első alkalommal, anélkül hogy hallották volna előtte az ének szövegét vagy a verset! Amikor azt láttam, hogy a körben mellettem álló elsős kislány velem együtt énekli az először énekelt dalt, azt gondoltam, hogy biztosan egyik testvérétől tanulta, akit más osztályban már taníthattam. Aztán kiderült, hogy nincs is testvére, és akkor hallotta életében először. Ennek köze lehet ahhoz a jelenséghez, melyet tudományosan motorikus szinkróniának neveznek, és a múlt század 60-as éveiben vizsgálták Amerikában. (Lásd alább)
A szinkrónia
A testbeszédről szóló könyvek általában megemlítik, hogy amikor egyetértünk valakivel, elvégezzük ugyanazt a mozdulatot, amelyet beszélgetőtársunk (ugyanúgy keresztbe tesszük a lábunkat, a kezünket, tartásunk ugyanolyan lesz, tükrözzük a másikat stb.). Ám azt már ritkán vagy szinte soha nem említik, hogy amerikai kutatók (W. S Condon és W. D. Ogston) a hatvanas években megfigyelték a beszélő és az őt hallgató mikromozgásait, és arra jöttek rá, hogy a beszéd és az ezt kísérő legfinomabb mozdulatok is mind a beszélőnél, mind az őt hallgatónál teljesen szinkron módon és ritmusban követik egymást (A fejtetőtől a lábakig). Évekig elemezték az erről készült lassított felvételeket. Ezzel a módszerrel lehetővé vált, hogy megfigyeljék a legkisebb beszédrészeket és mozdulatokat (mikromozgásokat) a fejtől a lábig 0,02 másodperces időközönként. Másodpercenként 48 képet készítettek két egymással beszélgető ember mozgásáról, s a következőket figyelték meg:
Amikor valaki beszél valakivel, egész teste egzakt és rendezett módon „táncol”. Ez a tánc artikulált beszédének a megfelelője. A test mozgásmintái egyenes arányban változnak a tagolt beszédáram mintáival, nincsenek meghatározott határok, hanem csak a testtartás egymásután rendezett variációi és változásai, amelyek a beszédáram egymás utáni variációival egyalakúak (izomorfak). Ezt önszinkróniának nevezték el.
Egyszerűen fogalmazva: amikor az ember beszél, egyúttal apró mozdulatokat végez. Amikor a beszélő beszél és a hallgató hallgatja, az utóbbi mozgása ugyanazokat az elveket követi, mint a beszélőé, tehát a figyelő is szinkronban van a beszéddel. Az ő mozgása vagy úgy zajlik, hogy a beszélőhöz képest egy másik testrészét mozgatja, vagy pedig ugyanazt más irányba lendíti. Mozgásának az iránya minden esetben ugyanolyan hosszú, mint a beszélőé. Amikor a beszélő mozdulatainak iránya változik, a hallgatóé is változik. Ezt az interakcionális szinkróniát a beszélő és a hallgató között lezajló egyforma változási folyamatok jellemzik. Normál sebességnél ezt az egyformaságot nehéz tetten érni.
Condon a következő magyarázatot adja: „a beszéd és annak hallgatása egyazon biológiai szervezet folyamata… Aki valakit hallgat, az időbeni összhangban (szinkronban) mozog a beszélő által artikulált nyelvvel. Ezt neveztük interakcionális szinkróniának. A hallgató 50 ezredmásodperces eltéréssel tükrözi egész szervezetében a felé áramló beszédet. A beszédáramban felbukkanó új és új hangzókkal összefüggésben a hallgató szervezetében párhuzamosan állandó mozgássorozat figyelhető meg. A mozgássorozat a hangzósort követi hallatlan pontossággal és finomsággal. Úgy tűnik, hogy a hallgatónak ugyanaz az idegi ritmusa, mint a beszélőnek (a szervi alakváltozás lényegére vonatkozóan). Ezért az azonos idejű ritmus lehetővé teszi, hogy a hallgató a beszélő szervi alakváltozását a maga számára lemásolja, akkor, amikor az még a beszédben megjelenik.
A megfigyelt szinkronfolyamatoknak sem a beszélő, sem a hallgató nincs tudatában. Ez az egyidejűség csak egészséges embereknél jelentkezik. Világosan aszinkron mozdulatokat figyeltek meg patologikus esetekben, fejlődési rendellenességeknél, legaszténiásoknál, autistáknál és skizofréneknél.
A szinkróniát már a születés után néhány órával meg lehet figyelni. A gyereknek ugyanolyan kifejlett képessége van erre, mint a felnőttnek. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a gyermeket a szinkrónia nagymértékben segíti abban, hogy fejlődése során a családban saját mozgásán keresztül élje bele magát a nyelvbe és a kulturális környezetbe.
(Részlet: Hevesi Mihály, A nyelvtanulás művészetéről című könyvéből:)
A szerző kötetei:
